A TATAI SIRCZ CSALÁD
(különös tekintettel az iparosokra)

A 2013. május 7-i Épületgépészeti Múzeumi összejövetelünkkor azzal tiszteltetek meg, hogy a családunkban elõforduló iparosokról készítsek egy rövid összeállítást.

Engedjétek meg, hogy apai oldali rövid összefoglalóm 1. részét ezúton tárjam elétek. Már itt közlöm, hogy az anyai ág sokkal több iparost fog említeni, bár anyámék (komáromi Dosztál család) „csak” hatan, apámék tatai Sircz család) pedig tizenketten voltak testvérek.
Az anyai ággal kapcsolatosan rövid idõn belül ismét jelentkezem.

Apai ágon nagyapám SIRCZ GYÖRGY (1850-1932), nagyanyám Poszpisel Borbála (1851-1921) volt. Sajnos egyiküket sem ismerhettem, mivel 1933-ban születtem.

Nagyapám kõműves segéd volt, egy tatai nagy családi házban lakott családjával. Gyermekeik általában házasságkötésükig ugyancsak itt laktak, egyesek még továbbra is, fészekrakásukig. Akik nem házasodtak meg, itt maradtak a családi házban. Nagymama halála után nagypapa felváltva kosztolt az egyes ott lakó gyermekeinél, illetve azok családjánál. Sircz György 82 éves, Poszpisel Borbála pedig 70 éves korában halt meg.

Apám legidõsebb bátyja Sircz Ferenc (1874-1947) (Feri bácsi) nem nõsült meg, a szülõi házban élt és dolgozott, férfi szabó volt. 73 éves korában halt meg. Az utolsó idõszakban, amikor már nemigen volt munkája, édesapám támogatta anyagilag.

Apám legidõsebb nõvére Sircz Teréz (1876-1970) (Teri néni), férje Takács Péter (1869-1943) (Péter bácsi) építõmester kisiparos volt, az építési anyagot saját lovas kocsijával szállította.
A rossznyelvek szerint Péter bácsi nagyon szerette az italt. Ha túlságosan felöntött a garatra lovai az õ irányítása nélkül is hazataláltak.
Három gyermekük, két unokájuk, három ükunokájuk és hét szépunokájuk született. Iparos közöttük sajnos nem volt. Nagynéném 94, férje 74 éves korában halt meg.

Apám következõ nõvére Sircz Karolin (1877-1971) (Lina néni), férje Dosztál Lajos (1871-1945) (Lajos bácsi) bádogos és szerelõ mester kisiparos volt, 74 éves korában halt meg. Három gyermekük, három unokájuk, hat dédunokájuk egy szépunokájuk született..
Szakmáját fia Dosztál György (1907-1965) folytatta (Dosztál György neve az anyai ági anyagomban is szerepelni fog).

Dosztál Gizi fényképész üzlete és műterme Tatán
A bejáratnál az elsõ sorban nõvéreim és én (kb.1939-ben)

Fiatalabb lányuk Dosztál Gizi (1901-1998) és férje Vasass Tibor (1905-1982) fényképész mester kisiparosok voltak, Tatán volt üzletük és műtermük. Tatai filmforgatás során fényképezte Tolnay Klárit és Jávor Pált is. (Dosztál Gizella neve az anyai ági anyagomban is szerepelni fog).

Idõsebb lányuk Dosztál Mária (1899-1992) férje Dolezsai Béla (1888-1992) műszaki rajzoló volt a Felsõgallai Erõműben, fia Dolezsai Károly (1924-1999) vegyészmérnök volt, a Szilikátipari Központi Kutató és Tervezõ Intézetben dolgozott, nevéhez fűzõdik néhány speciális cement kifejlesztése (hõálló cement, duzzadó cement).

Apám következõ nõvére Sircz Mária (1880-1901) volt, fiatalon, 21 éves korában halt meg, de a legtöbb utódot hagyta a testvérek között, egy gyermeke, tíz unokája, tizenkét dédunokája, tizenkilenc ükunokája és tíz szépunokája született. Leszármazottai fõleg a Tatabányai Cementgyárban dolgoztak. Egyik unokája Kiss Ernõ (1939) a régi cementes dinasztiákkal foglalkozó szervezet vezetõje Tatabányán.

A következõ testvér Sircz Róza (1882-1958), férje Noll József (1880-1958) borbély és fodrász kisiparos, tatai üzlettel. Keresettek voltak abban az idõben az általa készített parókák. Egy gyermekük, három unokájuk, öt dédunokájuk, és tizenegy ükunokájuk született.

A következõ testvér Sircz Anna (1884-1954), férje Esztergomi Antal (1872-1917). Négy gyermekük, négy unokájuk, hat dédunokájuk és hat ükunokájuk született. Legidõsebb lányuk férje Rákoczi Ferenc volt, aki apám műhelyében tanulta ki a bádogos és szerelõ szakmát, szerezte meg a segédlevelet és ott dolgozott. Késõbb a Komáromi Lenfonógyár TMK-jának a vezetõje lett. A családban több iparos is volt, részleteket sajnos nem ismerek.

A következõ testvér Sircz Katalin (1885-1891) gyerekként, hat éves korában meghalt.

A következõ testvér Sircz József (1887-1891) még fiatalabban, négy éves korában meghalt

A következõ testvér Sircz Irén (1889-1979) nem ment férjhez, házvezetõnõként dolgozott különbözõ tatai és Tatához közelesõ plébániákon. Idõsebb korában sokat „vendégeskedett” egyik-másik testvérénél hosszabb ideig, így nálunk is, 80 éves korában halt meg.

Szám Kálmán cégtáblája

Szám Kálmán - apa és fia

Szám Kálmán gyűjteményének egy része

A következõ testvér Sircz Júlia (1891-1981), férje Szám Kálmán (1894-1980) késes és műköszörűs mester kisiparos volt. Üzletük és műhelyük volt Tatán. Két gyermekük született, a fiatalabb csak néhány napot élt, az idõsebb, ifj. Szám Kálmán (1927-2002) folytatta apja foglalkozását és művészi szintre emelte ezt a szakmát. Különbözõ korabeli harci vágó-szúró fegyvereket is készített (filmfelvételekhez, színházi elõadásokhoz). Az ilyen emlékeket gyűjtötte is, egykori lakásán ma is megtalálható ezek egy része. Idõs korában elsõsorban sebészeti eszközök készítésével és karbantartásával foglalkozott. Édesanyja 90, édesapja 86, õ pedig 75 éves korában halt meg.

Apám, Sircz János (1894-1950) az utolsó elõtti gyermek volt a családban. A Tatai Gimnázium alsó négy osztályát elvégezve kitanulta a bádogos és szerelõ mesterséget, tatai lévén a környéken kívánt műhelyt létesíteni. Intermezzóként behívták katonának, négy hónapot harcolt a fronton, súlyosan megsebesült, szíve mellett érte a lövés, néhány centiméteren múlt az élete, kitüntetést is kapott.

Sircz Magda (1923)
Sircz János (1933)
Sircz János (1894)
Sircz Jánosné-Dosztál Anna (1896)
Sircz György (1938)
Sircz Edit (1926) és udvarlója

Mivel 1919-ben a felvidéket elcsatolták Magyarországtól, Komárom Dunától északra esõ (Duna balparti) része is elkerült Magyarországtól. Komárom megyeszékhely volt, középületei, iskolái, templomai Észak-Komáromban voltak. Úgy gondolta apám (késõbb be is bizonyosodott, hogy Dél-Komárom gyors fejlõdésnek fog indulni és neki iparával ott a helye.

Olyan elhatározásra jutott, hogy Dél-Komáromban telepszik le, kiváltja iparengedélyét. Műhelyt bérelt 1921-ben, feleségül vette Dosztál Annát, egy észak-komáromi bádogos kisiparos legkisebb lányát. Házat építettek és megnyitották bádogos és szerelõ, valamint lakatos műhelyüket. Mivel 1920-ban már bevezették Komáromba a villamos áramot, műhelye felfejlesztése után 12 lóerõs villanymotorral hajtott transzmissziós áttétellel egy esztergapadot, egy gyalugépet, egy állványos fúrógépet és késõbb – mikor a a komáromi malmot hengermalommá alakították – egy hengerrovátkoló gépet üzemeltetett. A bádogos műhelyben kézi működtetésű 1 méteres táblaolló, élhajlító gép, hengerítõ gép, vulcnizó gép (ereszcsatornák széleinek behajítására) és ziknigép kapott helyet. A forrasztópákákat kéménybe kötött faszéntüzelésű hevítõkályha melegítette, természetesen volt néhány hordozható kályha is a külsõ munkákhoz. A nyitott szín alatt volt kovácstűzhely és üllõ, valamint egy kézi működtetésű ejtõprés (sorozatgyártással készülõ kisebb lemez alkatrészekhez). Ehhez a présformát apám elõször elkészítette gipszbõl, majd a véglegeset vagy leönttette, vagy erre szakosodott iparossal elkészíttette.

Sircz János (1894)  komáromi műhelye, üzlete, lakása
Komárom (Piac-, Péczely-, Szabadság-, Sztálin-, Jókai) - tér 4 (lebontás elõtt)


Üzlet és lakás

A lakás a műhelytõl különálló épületben volt, három szobával, elõszobával, fürdõszobával, verandával és egy üzlethelyiséggel. Az üzletben – fõleg anyám közreműködésével - elsõsorban a műhelyben készített lemezkádakat, ülõkádakat, locsoló kannákat, vödröket, ceglédi kannákat árulták, késõbb zománcedényeket, háztartási segédeszközöket, mérlegeket, még késõbb alumínium edényeket is. Apám a tervezést, rajzolást, szabásminták készítését az elõszobában fa bakokon lévõ nagyméretű rajztáblán hatalmas fejesvonalzó használatával végezte. Ez a vonalzó néha (nagyon ritkán) alkalmas volt a gyerekek fegyelmezésére is.

A lakás és a műhelyek fűtése (kivéve a fürdõszobai vízmelegítést) fűrészporral történt, évente egyszer vásároltak olcsó fűrészport (egy vagonnal). Ennek tárolása természetesen zárt térben (fa barakképületben) történt. Természetesen a kályhákat és a hozzá tartozó hordozható betéteket is a műhelyünkben készítették.

Az üzletben volt egy falra szerelt telefonunk, a hívószám 58 volt, ami azt jelenti, hogy a városban 100 alatt volt az üzemelõ telefonkészülékek száma. Természetesen „tekerõs” kivitelben, saját helyi egyedi áramforrással (szén-cink elektródával, nyitott üveg elektrolit-tartállyal, ennek állapotát gyakran ellenõrizte és karbantartotta a szolgáltató). Személygépkocsit is vásárolt és használt édesapám (1939-ig, a második világháború kitöréséig, mivel akkor a gumihiány miatt a kerekek abroncsát „bevonultatták„ katonának, azaz igénybe vették a katonai járművek számára. A kocsi így a háború alatt a „szín” alatt bakon nyugodott, így a szomszéd gyerekekkel együtt fõ játékunk, az „autózás” tárgya lett.

Sircz János (1933) az általa készített kis buzogánnyal

A 20-as, 30-as évek fontosabb munkái: Felsõgallai községi vízhálózat kiépítése, komáromi református templom díszműbádogos munkái (buzogány, tetõdíszek), katolikus nagytemplom vörösréz lemezzel fedése, torony nagyméretű keresztjének elkészítése (két szögvasból zárt szelvény kialakítása, vörösréz lemezzel borítása, amelyet aztán „aranyfüst”-tel aranyoztak); zsidó imaház, rendõrség, városháza, polgári iskola, zárda , fiú elemi iskola, járásbíróság, rendõrség és sok-sok családi ház bádogos és víz-csatorna szerelési munkái.
Amikor 1948-ban a Népszínház-utcai ipariskolába jelentkeztem, jónéven vették, ha valaki „mestermunka”-ként készít valamit. Én elõvettem apám református templomi buzogányának rajzait, lekicsinyítettem 1/5-ére, elkészítettem szabásmintáit, majd horganylemezbõl a „kis buzogány”-t. Felvételi alkalmával nagy sikere volt ennek.

Részt vett a polgári iskola, rendõrkapitányság, városháza, stb. szakmunkáiban. Az ipartestület elöljárósági tagja, a polgári és vasutas kör tagja, a római katolikus egyházközség képviselõje. 10 segédet és 4 tanoncot foglalkoztat. A világháborúban 4 hónapig volt a fronton, egyszer megsebesült.

Sircz János beton- és műkõüzeme Komáromban

A 30-as évek elején több iparos is nyitott lakatos műhelyt Komáromban. Apám ekkor „bezárta” lakatos műhelyét, hagyta a  fiatalabb vállalkozókat is érvényesülni. 1934-ben (születésem után egy évvel) az Asztalos Béla utcában 1200 négyszögöl nagyságú ingatlanán beton- és műkõárú gyártó üzemet létesített. A „betontelep”-en még a lakatos műhelyében elkészíttette a saját tervezésű modelleket, melyek segítségével beton kútgyűrűket (80 és 100 cm átmérõvel), kútkávákat, lefolyó csöveket (10-50 cm belsõ átmérõvel), valamint műkõ sírköveket, virágvázák és mozaik padló burkoló lapokat (20x20 cm méretben) gyártott. A betonáruk készítése kézi csömöszöléssel, a mozaiklapok préselése eleinte kézi excenter-préssel, késõbb hidraulikus préssel történt. A lapok durva csiszolását két méter átmérõjű laposszíj meghajtású, függõleges tengelyű öntöttvas korongon kvarchomok felhasználásával végezték, a finom csiszolás ugyancsak gépi meghajtással, csiszolókoronggal történt. Vagonszámra vásárolta apám a folyami sódert, a cementet és a különbözõ szemnagyságú kõzúzalékot pedig 50 kg-os papírzsákos kiszerelésben. A betontelepen egyszerűbb építési anyagot is árusított. A mész oltása és a beton keverése abban az idõben kizárólag kézi erõvel történt.

A második világháború nagymértékben nehezítette Komárom mindennapi életét is. Mivel vasúti csomópont volt és a közelben (Szõny, Almásfüzitõ) olajfinomítók működtek, a bombatámadások mindennaposak lettek. A nyilas uralom alatt az iparosokat sok ingyenes („önkéntes”) munkára kényszerítették, apám „szabadságolta” alkalmazottait. A háború utolsó heteire Koppánymonostorra költöztünk, ahol egy szerény dunaparti „nyaraló”-nk volt és vészeltük át a legnehezebb napokat.

A háború befejezése után – mivel Komárom (az erõdök városa volt) – sok szovjet katona került elhelyezésre szülõvárosomban, így apámnak „külföldi megrendelõ”-i is lettek. (Laktanyák átalakítás során ideiglenes vízhálózatok létesítése, a háború okozta károk helyreállítása, szovjet mintájú csajkák sorozatgyártása hozott anyagból,  megsérült gépkocsi vízhűtõk javítása, stb.) Szerencsére a szovjet megrendelõk tisztességesen kifizették ezeket a munkákat, sokszor természetben (fõleg élelmiszerben), mivel ebben az idõben az élelmiszerekben nagy hiány mutatkozott. Ennek enyhítésére apámmal kettesben két 12 részes nyúlketrecet építettünk az egyikben  étkezés céljára húsnyulakat, a másikban kötõfonal alapanyag elõállítására angóra-nyulakat tenyésztettünk. Az angóra fonalakból édesanyám és két nõvérem kesztyűket, sálakat, pulóvereket kötött, ezzel biztosítva a hattagú család legszükségesebb ruha-utánpótlását. Sor kerülhetett apám régebbi munkáinak javítására is, a megsérült református templom tetõdíszeinek és a vörösréz lemezzel fedett katolikus templom szilánkoktól megsérült tetejének helyreállítására. Eleinte én (12 évesen) voltam apám segítõje, késõbb régi alkalmazottainak egy része is visszatért. Sajnos sokan lettek ezek közül a háború áldozatai. Még jobban sajnáltuk, hogy néhányan aktív nyilasként működtek a háború alatt és elõfordult, hogy õk kényszerítették fegyveresen apámat bizonyos „önkéntes” munkák végzésére.

Nekem közvetlenül a háború után több feladatom is volt. A gimnázium harmadik osztályát végeztem, az iskola épülete sok tekintetben sérült volt, mint iparos-ivadék sok helyen próbáltam személyesen javítani ezen. Ha óra közben jött az üzenet, hogy az igazgató hívat, tudtam, hogy mehetek haza szerszámért és például zárat javíthatok, mivel valamelyik helyiségbe vagy nem tudnak bemenni, vagy valamit nem tudnak bezárni. A tanítás után pedig jártuk apámmal a várost és javítottuk a javítandókat.

Technikumi érettségi Tablóképünk 1957-bõl

Mind apám, mind anyám rokonságaiban található iparosokhoz hasonlóan nekem is természetes volt, hogy a 4. gimnáziumi osztály elvégzése után a Népszínház utcai ipariskolában folytatom tanulmányaimat egy éves otthoni tanoncoskodás után. Az ipariskolából 1950-ben technikum lett és a „D” szerelõ osztály a harmadik évet már önálló iskolában, a Váci úton  folytatta.

A technikumi országos tanulmányi verseny megnyerése után felvételi vizsga nélkül  kerülhettem a Műegyetemre, ahol 1957-ben diplomáztam a „Macskásy Tanszék”-en. Az egyetemi évek során a Géprajz és az I. Épületgépészeti Tanszéken demonstrátorkodtam is. Végzõsként aktívan részt vettem a Tanszék KK (költségvetésen kívüli) munkáiban. Diplomámat csak  „jó” eredménnyel védtem meg, mivel valamelyik „dimenzió nélküli szám” képletét nem tudtam felírni. Az értékelésnél „Cica bácsi” azt mondta, hogy a kalkulus ellenére „jó gyakorlati szakember” leszek. Erre a mondására gyakran emlékeztem, nem törekedtem elméleti babérokra, sokak bíztatása ellenére nem doktoráltam, inkább elvégeztem még két szakmérnök kurzust (2-2év). Publikációimban jó néhányszor próbáltam a három szakmám: épületgépészet – környezetvédelem – munkavédelem célkitűzéseit, feladatait közelebb hozni egymáshoz, sajnos nem sok eredménnyel.
Másodállású tanársegédként részt vehettem  Macskásy Árpád nagydoktori értekezésével kapcsolatos mérésekben. Sokat tanultam Sédy Gyulától és Menyhárt Józseftõl, amit késõbbi kutató intézeti laboratóriumi és üzemi méréseimnél eredményesen felhasználhattam.

Idõsebb nõvérem udvarlója, majd férje Tóth Zoltán is iparos családból származott, méghozzá édesanyám távoli iparos rokonságából. Õ  még  a Felsõipariskolában tanult és végzett 1941-ben A II. világháborúban  harcolt  az orosz  fronton és utána hosszú ideig hadifogoly volt  Szibériában. Õ összefoglalta az anyai ágú iparosaink történetét, ami a Duna Menti Múzeum Értesítõjében (IUXTA DANUBIUM No.9.)-ben jelent meg 1991-ben (Komarno).
Egyik fia és egyik unokája gépészmérnök lett. 1985-ben halt meg.

Fiatalabb nõvérem lányának férje vasútgépész mérnök.
 
Feleségem édesapja géplakatos szakmai képesítésű gõzmozdony vezetõ volt a MÁV-nál. Abban az idõben a mozdonyvezetõnek kellett ellátni a karbantar4tási és kisebb javítási munkákat is.

Édesapám legfiatalabb testvére Sircz Erzsébet férje Gerencsér László asztalos kisiparos volt. Tatai műhelyében épületasztalos és bútorasztalos munkákat végzett. 66 éves korában halt meg. Egyik unokájuk épületgépész technikus lett.

Sircz János
Aranydiplomás épületgépész mérnök
Környezetvédelmi szakmérnök
Munkavédelmi szakmérnök
Az Épületgépészeti Múzeum igazgatósági tagja